|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 35 találat | lapozás: 1-30 | 31-35 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tavaszy Sándor 1994. november 23.Kolozsváron a román nyelvű egyetemi oktatás 75. évfordulóját ünnepelték. Nekünk nincs egyetemünk, nincs mit ünnepelnünk, írta Kovács Ferenc. De van mire emlékeznünk. Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király 1581-ben alapította meg Kolozsváron a jezsuita főiskolát, melynek királyi akadémiai jellege volt. Az utókor által adott néven Báthory Egyetem harminckét évig működött. A jezsuiták 1693-ban kezdik meg újra Kolozsváron a főiskolai oktatást. 1872-ben alakult meg a modern tudományegyetem Kolozsvárott, 1901-ben avatták fel az Egyetemi Könyvtárat. 1940-ben, az újrainduláskor az első rektor Málnási Bartók György. 1945 után, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásakor olyan kitűnő professzorok működtek Kolozsváron, mint György Lajos, Tavaszy Sándor, Benedek Marcell, Szabó T. Attila, Búza László, László Gyula, Bíró Vencel, Entz Géza, Borbély Samu, Fényes Imre és sokan mások. 1948 után elüldözték a legjobb professzorokat, ekkor kerültek hatalomra a Gaál Gábor-Csehi Gyula klikk tagjai, akik az elsorvasztott egyetemet már nem tudták megtartani, és az 1959-ben, 35 évvel ezelőtt beolvadt a Babes Egyetembe. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./1995. június 30.Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora emlékezett vissza a háború utáni időkre. Az egyetem folytatta tevékenységét a szovjet csapatok bevonulása után. A román közigazgatás 1945 márciusában bevonult Észak-Erdélybe. A román fél arra hivatkozott, hogy erdélyi egyetemről van szó, azt nem képviselhetik magyar állampolgárságú tanárok, így Miskolczy Dezső, Buza László és Haynal Imre helyett Pásztai Géza, Jordáky Lajos, Vescan Teofil és ő, Csőgör képviselték a magyar egyetemet a tárgyalásokon. 1945. jún. 3-án neveztek ki egy háromtagú bizottságot /Demeter János, Jancsó Béla és Csőgör Lajos/ az egyetem megszervezésére. Heves vitát folytattak az egyetemről, az épületekről. Az orvosi kar nem kapta vissza épületeit, klinikáit, így az orvostudományi kar két vonattal Marosvásárhelyre költözött. Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1946. febr. 9-én megnyitották a magyar egyetem új félévét. A tanárok javaslatára Csőgör Lajost nevezték ki rektornak. A prorektor György Lajos, a Katolikus Státus elnöke lett, az egyetemi tanács tagjai közé került a szerzetes Bíró Vencel, a református püspök-helyettes Tavaszy Sándor és a kommunista Gaál Gábor. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör lett a rektora, a Bolyai Tudományegyetem élére pedig Balogh Edgár került. /Beke Mihály András: Ötvenéves volna a kolozsvári Bolyai Egyetem. Beszélgetés az első rektorral, Csőgör Lajos professzorral. = Magyarország, jún. 30./ Előzmény: 1231. sz. jegyzet1996. december 8.Kolozsváron dec. 8-án emlékeztek dr. Tavaszy Sándor halálának 45. évfordulójáról. Dukrét Géza, az Erdélyi Kárpát Egyesület elnökének megnyitója után Dávid Gyula, az EMKE országos elnöke, Tonk Sándor egyetemi adjunktus és Ajtay Ferenc, az Erdélyi Gyopár felelős szerkesztője tartott előadást. /Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./1999. november 8.Nov. 5-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Pro Philosophia Alapítvány rendezésében bemutatták a Magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai sorozatban megjelent, Somló Bódog: Értékfilozófiai írások és Tavaszy Sándor: Válogatott filozófiai írások című köteteket valamint a Kellék filozófiai folyóirat legújabb, 13. számát. Sokan voltak, a Pro Philosophia Alapítványt létrehozó és működtető fiataloknak sikerült megtölteni az EME előadótermét. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Filozófiai Tanszéke, valamint a szegedi József Attila Tudományegyetem Filozófia Tanszéke és Társadalomelméleti Gyűjteménye közösen hívták életre ezt a hiánypótló sorozatot. - A Kellék 13. száma tematikus, Heidegger életművével foglalkozik. A folyóirat ugyancsak kolozsvári-szegedi együttműködés révén születik meg negyedévenként. /Könyvbemutató. Ezek a mai fiatalok! = Szabadság (Kolozsvár), nov. 8./1999. november 20.Reprint kiadásban jelentették meg az Erdélyi csillagok című, hajdan népszerű kötetet, amelyben Bánffy Miklós, Tavaszy Sándor, Vita Zsigmond és mások írtak esszéportrékat az erdélyi múlt olyan nevezetességeiről, mint Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Benkő József, Jósika Miklós, Wesselényi Miklós, Kriza János, Orbán Balázs vagy Székely Bertalan? A mintaszerű elemzések mindig arra keresik a választ, hogyan történt mindaz, ami megtörtént a portré hőseivel? /Olvasólámpa. Erdélyi csillagok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 20./2000. május 22.Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum ny. igazgatója tartott előadást Kolozsváron a Trianon után megjelent Ifjú Erdély című középiskolás lapról. Főként azokról a személyiségekről beszélt, akik ebben az időben, itt kezdték el tevékenységüket /Jancsó Béla, Kardos Elemér, Visky János, Tavaszi Sándor, Vass Albert/. /Vincze N. Melinda: Az Ifjú Erdély - a magyar tudósképzés iskolája. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./2001. február 24.Tonk Sándor, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke bemutatkozott az RMSZ olvasóinak. Élete első három évtizedét a Farkas utcában élte le. Nagyapja Tavaszi Sándor teológiai tanár-, filozófus-, közíró volt. Édesapja az Erdélyi Fiatalok nemzedékének volt a tagja. Egész életét végigkísérte Jakó Zsigmond, akinek szakmai felkészültségét köszönheti. Az egyetem elvégzése után a marosvásárhelyi Teleki Tékában lett könyvtáros, 1992-ben az akadémiai Intézet kutatója. Majdnem húsz esztendőt töltött egyetemtörténeti kutatásokkal. Első ilyen jellegű könyve 1979-ben jelent meg az erdélyiek külföldi egyetemjárásáról a középkorban. Ezt követte a doktori disszertáció, amely az erdélyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozott a fejedelemség korában. Kolozsvárra visszaköltözve meghívták a Protestáns Teológiai Intézet tanárának, ahol jelenleg az egyetemes egyháztörténetet adja elő. Tonk Sándor kifejtette, hogy az egyetem építése nemzeti ügy. Az egyetem kérdése nemcsak oktatáspolitikai, hanem nemzetstratégiai kérdés is. - Egy ilyen nagy közösséget, mint amilyen a romániai magyarság, csak úgy lehet asszimilálni, ha felszámolják a középosztályt, valamint az értelmiséget. Amennyiben ez megtörténik, akkor az asszimiláció felgyorsulhat. Tonk hangsúlyozta: "A mi feladatunk ebben a pillanatban kihasználni minden rendelkezésünkre álló lehetőséget arra, hogy a magyar nyelvű felsőoktatást erősítsük, teremtsük meg a hátterét. Építsük az intézményeket, szem előtt tartva azt, hogy minél több fiatalnak idehaza biztosítsunk munkahelyet. Tervezzük Kolozsvárt könyvtár létesítését, amely túl azon, hogy egyetemikönyvtár-szerepet tölt be, az erdélyi magyar írásos örökség begyűjtését is vállalná. A hagyományos nagy gyűjteményeinket elidegenítették, elorozták." /Csomafáy Ferenc: Tonk Sándor számára egyetlen dolog létezik. Erdélyi magyar egyetemi oktatás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 24./2001. április 28.Kötő József 1965-ben sikeresen versenyvizsgázott a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkári állása betöltéséért.- Kisebbségi-művelődési stratégia megalkotásán kellett gondolkodni, emlékezett vissza erre az időszakra. A hat magyar színház színpadain fogalmazódtak meg azok a kisebbségi stratégiák, a Tavaszi Sándorék és az Erdélyi Fiatalok által kidolgozott, kisebbségi stratégiák folytatása, eszerint a színháznak feladata van a nemzeti öntudat fenntartásában. Ahhoz, hogy a nemzetiségi stratégia, a kisebbségi ideológia kiforrhasson, szükség volt a hazai drámairodalomra. Kötő József első kis kötete Fejezetek a Romániai magyar drámáról címen 1976-ban jelent meg, ebben felmérte a Trianon óta az akkori időkig a romániai magyar drámatermést. Kötőnek színháztörténészként több kötete látott napvilágot. Kötő az 1990-es évektől cselekvő részese volt a kisebbségi politikaformálásnak. Világosan látta, hogy az önszerveződés modellje az, "ami megéltethet ebben a helyzetben egy kultúrát." Tény, hogy épül a civil társadalom, több száz egyesület és alapítvány van. "Olyan országos legitimitással bíró szakszövetségeink vannak, amelyek képesek működtetni egy-egy kulturális ágazatot." Az emlékjelállítás, a szoborállítás - amit sokan fesztivizmusnak neveztek - lényegében tömegmozgósítás. Létérdekünk, hogy versenyképesek legyünk és azon belül építhessük ki a mi sajátos kulturális, oktatási struktúráinkat, hangsúlyozta Kötő József. Be kellett látni, hogy a párhuzamos gazdaság kérdése járhatatlan út. "Az anyaországgal és Bukaresttel szemben, de az anyaországgal párhuzamosan, mindig sajátos és önálló politikai vonalvezetésre van szükség." - hangsúlyozta. Nagyon kevés a hiteles román politikus. A román politikai élet számbelileg nagyobb vonulata a nacionalizmust választja. Van egy hitelesebb nemzetben és Európában gondolkodó politikusi réteg is, ám ez nem hangadó, nem a döntő hatalmat képviseli. Kötő bízik benne, hogy lassacskán vastagodni fog ez a réteg. /Csomafáy Ferenc: Gúzsba kötve táncolni. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./2002. szeptember 14.Tonk Márton Tavaszy Sándor életművét ismertető monográfiája (Idealizmus és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor gondolkodásában. Pro Philosophia, Kolozsvár - Szeged, 2002) bátor vállalkozás. Tavaszy számos kérdésben hagyatkozott filozófiai fegyvertársaira, "nem túl eredeti" néhány jelentős problémát illetően. Tonk Márton kötete tartalmazza az általa vizsgált életmű bibliográfiáját. /Parászka Boróka: A letűnt hagyomány egyik szelete. = Krónika (Kolozsvár), szept. 14./2002. november 16.A kolozsvári Pro Philosophia Alapítvány A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai című sorozata két újabb monográfiával bővült: Tonk Márton Tavaszy Sándorról írott monográfiájával (Idealizmus és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor gondolkodásában) és Ungvári Zrínyi Imre Öntételezés és értéktudat - Böhm Károly filozófiája című munkájával. A két kötetet nov. 14-én mutatták be Kolozsváron. Régi kérdés: beszélhetünk-e magyar filozófiáról? Tonk Márton szerint beszélhetünk, sőt beszélnünk kell magyar filozófiai hagyományról. Böhm Károlyról, a kolozsvári filozófiai iskola megteremtőjéről korábban is jelentek meg monográfiák, elég Hajós József Böhm Károly filozófiája. /Kriterion Könyvkiadó/ című munkájára, vagy a Pro Philosophia Alapítvány régebbi Böhm-kötetére gondolni. /-fb: A magyar nyelvű filozófiai irodalom kutatói. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./2003. január 23.Murvai Olga bukaresti egyetemi tanár a bukaresti Koós Ferenc Körben jan. 10-én tartott előadást Szabó T. Attiláról Az égtartó ember címmel. Előadását közölte a hetilap. Murvai Olga Sütő Andrástól kölcsönözte Szabó T. Attila /Fehéregyháza, 1906. jan. 12. - Kolozsvár, 1987. márc. 3./életművének jellemzésére azt, hogy égtartó ember: "az ő hatalmas vállalkozásának, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt és maradt, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük. Mert Herderrel szólva: olyan emberi értéktől válnánk meg örökre, amely minden nép genetikus szellemének, jellemének különös és csodálatos kútforrása, a nemzeti nyelv. Anyanyelvünk, az omlásra hajlamos. - Ezt látva lett Atlasszá köztünk Szabó T. Attila, ez az égtartó ember." Életművéről Balassa Iván készített kismonográfiát /Szabó T. Attila, Püski Kiadó, Budapest, 1996/. Szabó T. Attila érettségi után a kolozsvári Református Teológiára iratkozott be. Ebben az időben rendkívüli egyéniségek tanítottak a teológián, így Tavaszy Sándor /1888-1951/, aki az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Irodalmi Társaság alelnöke volt. Tavaszy arra kötelezte Szabó T. Attilát, hogy járjon be az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárába és segédkezzen Kelemen Lajosnak /1877-1963/. Kettejük ismeretsége életre szóló mély apa-fiúi kapcsolattá nemesedett. Szabó T. Attila életvitelére Kelemen Lajos hatott a legnagyobb mértékben. Ugyancsak a teológián tanított ekkor Makkai Sándor /1890-1951/, Erdély későbbi püspöke. Szabó T. Attila elvégezte a teológiát, nem lett lelkész, hanem beiratkozott az egyetemre és magyar-angol szakos tanári oklevelet szerzett. Szabó T. Attilára hatással volt a nyelvjáráskutató Csűry Bálint, aki már a középiskolában, a kolozsvári Református Gimnáziumban tanította, később a debreceni Tisza István Tudományegyetem professzora lett, Szabó T. Attila nála doktorált 1936-ban. Szabó T. Attila kezdetben angol költőktől fordított. Gyűjtött és kiadott virágénekeket is /Haja, haja virágom, Kriterion, 1970/. Szerteágazó munkásságának része a helynévtörténettel való foglalkozása. Az életében megjelentetett helynévtörténeti írásai /Kolozsvár, Kalotaszeg, Borsa völgye, Doboka völgye, Gyergyó helynevei stb./ mellett a hagyatékában vannak összegyűjtve az erdélyi települések helynevei, amelyek rendezésre, megjelenésre várnak, akkor lesz Erdélyi Helynévtörténeti Adattár is. Főműve az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár eredeti levéltári kutatásain alapul: oklevelekből, nyugtákból, misszilisekből, kelengye- és tárgylajstromokból, peres iratokból, jegyzőkönyvekből, adás-vételi iratokból, kezeslevelekből gyűjtötte egybe a középkori Erdély szóhasználatát. Az első kötet 1976-ban jelent meg a Kriterion Kiadónál. Néhány éve az Akadémiai Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában látnak napvilágot a kötetek, immár a 11. Más is fűződik Szabó T. Attila nevéhez. 1956-ban a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtár /volt Református Könyvtár/ vezetője, Farczády Elek az ún. Koncz-kódexben egy XV. Század elejéről származó magyar szövegemléket fedezett fel. Nyelvészeti leírására Szabó T. Attilát kérték fel. Ő keresztelte el a nyelvemléket Marosvásárhelyi Soroknak /MsS/ és Marosvásárhelyi Glosszáknak /MsG/. "Az 1410 táján keletkezett MsS eddig ismeretes szövegemlékeink sorában a hatodik helyet foglalja el" - állapította meg Szabó T. Attila. Hatalmas Szabó T. Attila munkássága, ebben szerepel válogatott tanulmányainak hét kötete /kb. 550 tanulmány közel 4300 oldalon/, maga a Tár anyaga /Murvai Olga szerint a teljes anyag közel húszezer oldal/, továbbá a jelentős kéziratban maradt helynévtörténeti munkákat is figyelembe kell venni. /Murvai Olga: Az égtartó ember. = A Hét (Bukarest), jan. 23./2003. április 26.1974 és 1985 között minden évben több alkalommal tanúskodtam az amerikai szenátus és képviselőház különböző bizottságai előtt az erdélyi kérdésben. Sikerült harminckilenc szenátort megnyerni ügyünknek. A döntő sikert akkor értük el, amikor kezembe kerültek azok a vécépapírok, amelyeket Ceausescu magyar Bibliákból készíttetett. A papírokon még rajta volt a készítő cégek címkéje. A tekercseket a Yale Egyetemen, ahol huszonöt évig tanítottam, alaposan kielemeztük, lefényképeztük, felnagyítottuk úgy, hogy napnál világosabb lett a papírok eredete. Kiszámítottuk azt is, hogy legalább tízezer Bibliát kellett összezúzni ilyen mennyiségű vécépapír előállításához. Azt is meg tudtuk állapítani, hogy a Brit Bibliatársulat melyik évi kiadásából készültek ezek a papírok. A washingtoni Kongresszus épületében két sajtókonferenciát tartottam több mint hetven nemzetközi újságíró, négy televíziós társaság, valamint a képviselők és a szenátorok előtt. Előadásaimnak világra szóló hatása lett. De a legnagyobb hatást a déli szenátorokra tettem, akik többnyire mélyen vallásos választókat képviseltek. Ennek következtében a Romániának adott vámkedvezményt megvonták." Havadtőy Sándor székely pap, a fairfeldi Magyar Református Egyház lelkipásztora, a Yale Egyetem tanára 25 éven át, 1967-től 1992-ig hirdette az igét a Szabad Európa Rádió protestáns félórái keretében. 1991-ben, a Magyar Református Világtalálkozóra érkezett ismét magyar földre: amerikai emigrációjából. Mikor 1948-ban Nyugatra indult, Havadtőy Sándor teológust azzal a megbízással küldték Svájcba egyházi elöljárói és lelkész édesapja - szülővárosában, Kovásznán járva név szerint is említette dr. Nagy András teológiai tanárt, dr. Tavaszi Sándor püspök-helyettest, a jeles filozófust és Vásárhelyi János püspököt -, hogy "tanulmányaim mellett képviseljem az Erdélyi Magyar Református Egyházat a nyugati fórumokon. Ennek a megbízatásnak próbáltam eleget tenni legjobb tudásom és tehetségem szerint az elmúlt fél évszázad alatt." Meglátogatta Kanadát, Dél-Amerikát, ezen a kontinensen Argentína, Uruguay, Brazília, Venezuela református gyülekezeteit, eljutott Ausztráliába és Dél-Afrikába. Kevés lelkipásztornak nyílik lehetősége arra, hogy ilyen hatalmas egységben láthassa, érzékelhesse a széttört nemzet részeit és az anyanyelv erejével összekösse az itt-ott szakadozó szálakat. Havadtőy Sándornak az igehirdetés mellett állandó gondja volt az itthoniak megsegítése, anyagiakkal és lelkiekkel. Rádiós prédikációinak foglalata ez a könyv: Vigasztaljátok népemet. Válogatás a Szabad Európa Rádióban 1967-1992 között elmondott prédikációkból. Kiadja a Közlekedési Dokumentációs Kft. (KÖZDOK), 2001. A kötet gondozója és az utószó írója Beke György. /B. D.: Hazaküldött szavak. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 26./2003. augusztus 25.A marosvásárhelyi Helikon - Kemény János Alapítvány az idei esztendőt Kemény János-évnek nyilvánítva, szept. 1-jén, a marosvécsi találkozók vendéglátójának 100. születésnapján, rendezvénysorozattal emlékezik meg róla és tollforgató társairól. Az alapítvány kuratóriuma a vár nyaranta visszatérő egykori íróvendégeinek mai leszármazottait, hozzátartozóit hívta meg emlékidézésre. Kolozsvárról, Bukarestből, Brassóból, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról érkeztek rokonok a találkozóra. Budapestről Kemény János négy unokája volt jelen. Az 55 nyilvántartott helikoni tag közül már egy sem él, többüknek a rokonairól sem maradt fenn adat, de Áprilytól Wass Albertig, Bánffy Miklóstól Tompa Lászlóig, Kacsó Sándortól Vita Zsigmondig, Járosi Andortól Tavaszy Sándorig, Kós Károlytól Szentimrei Jenőig, Kiss Jenőtől Tamási Áronig, Kovács Lászlótól Szemlér Ferencig, Moldován Páltól Olosz Lajosig és így tovább szerencsére még vannak és elérhetők családtagok, rokonok. A megbeszéléseken kiderült, sokan őriznek is kéziratokat, leveleket neves elődeikről. A tisztelgés Marosvécsen, a kastélyparkban, a helikoni asztalnál indult. Adamovits Sándor, a Helikon - Kemény János Alapítvány elnöke összefoglalta a valamikori szabad írói parlament történetét, vázolta jelentőségét. A Kemény család építette gyönyörű református templomot Székely József lelkész mutatta be a leszármazottaknak. A jelenlevők a Kemény János unokáktól - Vécsi Nagy Zoltántól és Nagy Gézától, illetve Kemény Zoltántól és Zsigmondtól - megtudhatták, hogy a család a kastélyparkot visszakapta, a kastély visszaszolgáltatása még függőben van. Kedvező döntés esetén a várat vissza szeretnék állítani a magyar kulturális, szellemi élet szolgálatába olyanformán, ahogyan annak idején Kemény János tette. /N.M.K.: Honfoglaló, nagy írónemzedék. Emlékidézés Marosvécsen. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./2004. július 9.Újra kiadták dr. Tavaszy Sándor (1888–1951) Erdélyi tetők című könyvét, mely először 1938-ban jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. A 2003-as kiadást az Erdélyi Református Egyházkerület tette lehetővé, magyarországi támogatással. A kötet szerzője szerint "Úti élmények és természeti képek" gyűjteménye, több ennél: hitvallás, tiszteletet a szülőföld és lakói iránt. Dr. Tavaszy Sándor teológiai tanár 1937 és 1942 között elnöke, majd 1942-től tiszteletbeli elnöke volt az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek. Ebben az időben a román nacionalizmus egyre jobban támadta az erdélyi magyar egyesületeket és szervezeteket. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület elveszítette a Mátyás király szülőházában rendezett értékes tájmúzeumát (Kárpát-múzeum), könyv- és térképtárát, valamint irodáit. Az elkobozott múzeumi tárgyak az Erdélyi Néprajzi Múzeumba kerültek, és ma is ott vannak. Tavaszy hangoztatta, hogy a turistaságot a honismeret tudományának tekinti. Az Erdélyi tetők című könyv ennek szellemében született. Tavaszy a sanyarú kisebbségi létben képes volt megfogalmazni a derült jövőbe tekintő bizakodást: "Kívülről talán nem lesz szebb, de belülről e személet által kétségtelenül szebbé válik itt minden, (gondoljunk Erdélyre!) mígnem egyszer csak a belső szépségnek átsugárzó fénye áttöri ennek a világnak borús árnyait." Már a harmincas években megfogalmazódott benne a természetvédelem gondolata és igénye. /Ajtay Ferenc: Egy értékes honismereti könyv margójára (I.). = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6., II., júl. 7., III., 8., IV., 9./2004. szeptember 11.Hatvan évvel az első kiadás után az Erdélyi Református Egyházkerület megjelentette Tavaszy Sándor Erdélyi tetők című kötetét, melyet szept. 9-én mutattak be Kolozsváron. A neves teológus, filozófus, természetvédő munkáját dr. Juhász Tamás elsősorban a teológus szemszögéből méltatta. /Ördög I. Béla: Erdélyi tetők – Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./2005. augusztus 5.2002 óta két óriási bőröndben járják Balogh Ernő (1882-1969) hatalmas fekete-fehér képei Erdély városait. A nagy erdélyi geográfus képei Erdély változó tájait és épített környezetét mutatják be. A vándorkiállítás most Nagybányára érkezett. Balogh Ernő fényképeinek nagy részét úgynevezett fényképező útjain készítette. Az egyik legszebb turisztikai témájú könyvet, Tavaszy Sándor Erdélyi tetők (Úti élmények és természeti képek) című írását, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki 1938-ban, ugyancsak Balogh Ernő fotói illusztrálták. /(déel): Balogh Ernő (1882-1969) fotográfiái Nagybányán. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), aug. 5./2006. szeptember 13.A Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a hollandiai Juhász István Alapítvány szervezésében szeptember 14–15-én Tavaszy Sándor teológus, filozófus és közéleti személyiség emlékének adózó konferenciát tartanak Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsánna Egyházi Központban. Az előadók között lesz Csűry István főjegyző, Tőkés László püspök, dr. Tonk Márton professzor, dr. Tőkés István ny. professzor, dr. Geréb Zsolt rektor, dr. Zalatnay István budapesti lelkész, dr. Juhász Tamás rektor, dr. Ferencz Árpád professzor és dr. Péter Miklós professzor. /Dr. Hermán M. János: Tavaszy Sándor szimpózium. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 13./2009. szeptember 26.A Sepsiszentgyörgyön kilencven éve született Tavaszy Sándorról /1888-1951/, elnevezett utca névtábláját avatták szeptember 25-én a költő, műfordító özvegyének, illetve a Magyar Írószövetség elnökének jelenlétében. Tavaszy Noémi festőművész felelevenítette férje hányatott életpályáját, meghurcoltatásait, dr. Vasy Géza pedig a későre elismert alkotói munkásságáról beszélt. /(vop): Utcanévtábla-avató. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 26./2010. február 6.Testvértől testvérhez küldött gondolatokHa ül: görnyed. Ha feláll, attól tartok, hogy feje mindjárt eléri a mennyezetet. S attól is – mint a túl hosszúra nőtt gabonaszál – derékban előrecsuklik. Gyér, hófehér haja a szélcsendes szobában is meg-meglobog. Nagyon fáradtnak tűnik. Talán a tisztesség-tisztaság igyekezetébe fáradt bele. Budán él, a Várhegy oldalán, de lakásába átmenekített egy darabka Kolozsvárt: képek, faragások, tálak-kancsók, szőttesek, könyvek testében. Nagyon halkan, lassan, nagyon csendesen beszél. De sodrása van a szavának, szorosan illeszkednek egymáshoz a mondatok, a gondolatok. (Bokor Péter: Az utolsó utáni pillanat) * Annak a kornak, amelyikben fiatalságomat éltem, úgy hiszem, volt egy értéke, amiről kevés szó esik: sok kötelességteljesítő, becsületes embert nevelt. Ezt a különböző munkahelyeken látni. Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek nagyobb része a kor problémáiban nem is próbált eligazodni, természetesnek vette, hogy az élet olyan, amilyen. Azóta persze nagyot változott a világ, s a mai fiatalok egészen mások, mint mi voltunk. Krúdynak egy könyvét olvastam – a zenével kapcsolatos kis írásai vannak benne összegyűjtve, főleg a cigányzenéről –, s mennyi a nosztalgia ebben a múlt, az elsüllyedt világ iránt. Pedig Krúdy elég erősen kritikus szellem volt. De valamihez hozzánőtt a szíve fiatalságában, s ennek a pusztulása fájdalmasan érintette, bár tudta, hogy korántsem csupa érték pusztul el. A múlt persze könnyen megszépül az öregedő ember szemében, a fiatal másképp látja a dolgokat. Jókai szemében például csodálatosan megszépült a szabadságharc s a reformkor is. Bizonyára nem egészen úgy volt, ahogy ő megírta – s mégis milyen jó, hogy így írta meg, s így állított annak a kornak emléket. (Részlet az 1974. október 1-jén kelt levélből) * Vita Sándor nevét ritkán emlegetik, annál ismertebb öccse, Vita Zsigmond (1906–1998) munkássága, aki a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára és könyvtárosa, jeles művelődéstörténész, irodalomtörténész volt. Vita Sándor 1904. február 1-jén született Nagyszebenben, és 1993. február 3-án hunyt el Budapesten, 89 éves korában. A kolozsvári Hitel (1936) egyik elindítója. Bekapcsolódott az EMGE munkájába, 1940–1944 között a budapesti parlament tagja mint meghívott erdélyi képviselő. Kolozsvárról az oroszok elhurcolták, majd Budapesten az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya lett, egy évig tartották bent. Ezután Budapesten élt, visszavonulva a közéletből. (Szócikk) * A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik. (L. Vallasek Júlia: A fiatal nemzedék és a Hitel, Korunk, 2003. augusztus) * Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Főtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá. * Néhány aláíró neve a Vita Sándoré mellett – közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE- és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak. * Vita Sándor 1940 és 1944 októbere között mint az Erdélyi Párt képviselője, a nagy múltú kolozsvári Ellenzék vezetője és mint Erdély közéleti személyisége, mindig az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tette dolgát a magyar képviselőházban ugyanúgy, mint az erdélyi közélet megszervezésében. Személye egyik katalizátora volt az erdélyi háborúellenes mozgalmaknak, s mindent megtett, amit emberileg megtehetett a magyar egység megteremtése érdekében. (L. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár, 1935–1944) * Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a "magunk revíziójának" szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. (L. Szász István Tas: Vád és tények – Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete) * Hosszú élete során Vita Sándor rendkívül termékeny levélírónak bizonyult. Testvéröccséhez, Zsigmondhoz az 1935–1993 közötti időszakban írt, szinte félezernyi levele is ezt igazolja. Ezek a levelek a XX. századi erdélyi és anyaországi közélet, művelődés sokoldalú vetületeinek hiteles kordokumentumai. Becses forrásanyagot szolgáltatnak az irodalom- és művelődéstörténész, a szociológus és nem utolsósorban a politikus számára. * Az enyedi levelesládában megőrzött utolsó levelet Vita Sándor halála előtt 18 nappal – 1993. január 8- án – írta Zsigmondnak. Kiviláglik ebből is, hogy valóban: élete utolsó pillanatáig a világnak nagyon sok dolga érdekelte őt. Utolsó levelében is azt tudakolja (például), hogy Enyeden Zsigáék vajon nem fáznak a nagy erdélyi télben, jó-e az ellátás arrafelé, s közli: csendben telt el az új esztendő indulása. Örül annak, hogy a kolozsvári napilapban megjelent a Teleki Béláról írt cikke, és jelzi: pénzbeli adománnyal szeretné támogatni egykori iskoláját, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot. * Íme: testvértől testvérhez küldött gondolatok, érzelmek gazdag világa ez a leveleskönyv. Ugyanakkor ezek a levelek rendkívül értékes, tartalmas kordokumentumai a XX. század fergeteges éveinek, mikor is békés meg kevésbé békés időszakok váltogatták egymást – különösképp ezeken a mi tájainkon –, s a zajló események meghatározták egyéni és közösségi életünket. Vita Sándornak a testvéröccséhez, Zsigmondhoz írt levelei fontos, nélkülözhetetlen forrásai az erdélyi és az anyaországi irodalom, művelődés közelmúltbeli történetének; behatóan rávilágítanak a kor jellegzetes magyar sajátosságaira, a szóban forgó idők szellemi törekvéseire, történéseire. (Előszó) * Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz. Sajtó alá rendezte és az előszót írta Győrfi Dénes. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009 B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. június 30.A százhuszonöt éves EMKEAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával. Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is. Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. " Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését. A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte. 1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében. A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is. A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett. Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be. Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket. A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek. Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete." A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat. Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért. 1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára. Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját. Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat. A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak. A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték. Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára. 1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át. 1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható. A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének. Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb. 1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén. Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház. 2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!" Sebestyén Kálmán Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf. Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981. emke.ro/sajtóvisszhang 2011. október 6.Múzsa az ezrediken– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel. Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel. Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel. Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel. A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során. Nb. Népújság (Marosvásárhely) 2012. május 22.Régi irodalmunkat kutatta és tanítottaSzáz éve született Szigeti József professzor Három évtizeden át a kolozsvári Bolyai majd Babeş–Bolyai egyetemen egyetlen magyar szakos sem szerezhetett úgy diplomát, hogy ne hallgatta volna Szigeti József előadásait, ne tett volna nála vizsgát. Így neve rendre fogalommá vált nem csak az egyetemi körökben, hanem szerte Erdély magyar iskoláiban. Hisz mindenüvé szétszóródtak tanítványai. S a művelt olvasóközönség is évtizedeken át az ő gondozásában olvashatta régi íróink, mindenek előtt Balassi Bálint, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen műveit. Életútja 1912 májusában a Baranya megyei Máriagyűdről indult, református papi családból, s a korai árvaság sodorta erdélyi rokonokhoz. A kolozsvári Református Kollégiumnak köszönhette a felkészítést, az indíttatást, amely aztán az 1929-ben letett érettségi után a Református Teológiára vezette. Itt akkoriban olyan híres professzorok tanítottak, mint Tavaszy Sándor, id. Nagy Géza, Imre Lajos, Maksay Albert, akik az általános műveltségben, teológiai-filozófiai gondolkodásban is tájékoztatást adtak. Életfelfogásuk sok szempontból összecsengett a Kristóf Györgyével, aki a román egyetemen egyedül tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Szigeti a teológiával párhuzamosan végezte az egyetem román–magyar szakát. 1934-ben megszerezte a teológiai, 1936-ban pedig a tanári diplomát. Egy évig a szatmári Református Gimnáziumban, majd 1937-től 1946-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanította tárgyait. 1946-tól minisztériumi tanfelügyelőként járta az iskolákat, míg 1948-ban meghívták a Bolyai Egyetem magyar tanszékére előadótanárnak. Ettől fogva ő adta elő a régi magyar irodalmat. 1956-ban tette közzé háromkötetes jegyzetét, melyben nyolc évszázad irodalomtörténetét kellett feldolgoznia. Utóbb, a Bolyai Egyetem beolvasztásakor e jegyzetet is elmarasztalták, mert az „oszthatatlan egységes magyar irodalmat” hirdette, s engedett a „burzsoá ideológiának”. Az 50-es évek közepétől bontakozik ki Szigeti József kutatói, irodalomtörténészi munkássága. Egyrészt régi íróink műveit adta közre tudományos jegyzetekkel és magvas bevezető tanulmányoktól kísérve. Sok könyvgyűjtő féltett kincse volt a Haladó Hagyományok sorozatban 1955-ben gondozásában megjelent Törökországi levelek. E téren legnagyobb teljesítménye az Apáczai Csere János-életmű közzététele. A Téka-sorozatban a Magyar logikácskát és a nagy pedagógus két beköszöntő beszédét, néhány levelét közölte, majd a Fehér Könyvek sorozat részére igen alapos munkával sajtó alá rendezte a Magyar Encyclopaediát. A Tanulók Könyvtára sorozatban megjelent Balassi-kiadásai máig közkézen forognak. Ugyanakkor kutató-értelmező munkáját is kitartóan folytatta. 1960-ban egy dési iskolai könyvtárban ismeretlen Mikes Kelemen-kéziratot fedezett fel. Alapos elemzés alapján kimutatta, hogy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia szerzője azonos a Magyar Elektráéval, vagyis Bornemisza Péter. 1970-ben jelennek meg válogatott tanulmányai A mű és kora címmel ötödfélszáz lapos kötetben. Ennek bevezetőjében vallja: „Az amúgy is gyér, legtöbbször ellenséges híradások helyett e tanulmányokban a művekre támaszkodva igyekeztünk megrajzolni az írók belső világát, világnézetét, elsősorban annak legfontosabb oldalát: a művekből kihámozható filozófiai nézetüket. Egyszóval: az író, az alkotó állott figyelmünk középpontjában. Nemcsak azt kerestük, hogy ránk, az olvasóra, milyen hatást gyakorol valamelyik mű, hanem elsősorban azt igyekeztünk megállapítani – az összefüggések feltárása és végigkövetése után –, hogy az elemzett mű mit árul el az íróról? Milyen belső mozzanatot tár fel a költő életéből a kölcsönzött elem? E mozzanatokból hogyan építhető fel a belső fejlődés egésze, amelybe harmonikusan illeszkednek be az egyes mozzanatok?” 1971-ben egyetemi jegyzetének kézikönyvvé bővített változatát teszi közzé A régi magyar irodalom története címmel. Az 1970-es években mind nagyobb felelősség nehezedik vállára az egyetemi életben. Miután 1968-ban a Balassi-komédiáról írott értekezésével megszerzi a doktorátust, 1970-ben professzorrá léptetik elő, 1972-től pedig ő vezeti a magyar irodalmi s a hozzá csatolt magyar nyelvészeti tanszéket is. Ekkor kapja meg a doktorátusirányítói jogot. Megörökli Jancsó Elemér, majd Csehi Gyula professzorok doktorandusait, s haláláig egyedül rá hárul a magyar irodalmi disszertációk irányítása. A 70-es évektől mind jobban szorongatják a magyar tanszéket: nincs lehetőség fiatalabb tanerők alkalmazására, szigorúan korlátozzák a felvehető hallgatók számát. Szigeti József 1977-ben nyugdíjba vonul, de mint konzultáns professzor részt vesz a tanszéki munkában. Ezekben az években egy Balassi-monográfia kidolgozása foglalkoztatja. Szigeti professzor tanárként magával ragadta diákjait. Óráin igyekezett nem csak a tudatra, hanem az érzelemre is hatni. Kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett, míg végül a hallgatókat is meghallgatva rámutatott a helyes következtetésre. Akkoriban elő kellett adnia korszakának minden fontosabb íróját, de azért a hallgató könnyen rájött, kik a szívéhez, érdeklődéséhez közel állók. Mikor ezekről beszélt, elrugaszkodott kurzusától, belső élményeit vagy éppen az alkotásokkal kapcsolatos kételyeit szólaltatta meg. Akár a hit és világi szellem küzdelmét fejtegette Balassi költészetében, akár Apáczai vagy Misztótfalusi kilátástalannak tűnő, de mégis hittel, az új szellem nevében vívott csatáját ecsetelte „a sötétség tengerárja” ellen, akár pedig Mikes hűségét és szülőföldszeretetét domborította ki a leveleskönyvet elemezve, nem csak ismereteket továbbított, hanem egyéniséget formált, embert nevelt. Lehetőleg mindig rámutatott a művek máig hangzó üzenetére. Tanítványait a vizsgákon bátorította: arról beszéljenek, amit tudnak; a tanár nem arra kíváncsi, hogy mi nem jut eszükbe. A már végzettekhez mindig volt pár kedves szava: érdeklődött pályájuk alakulásáról, s a rátermetteket kutatómunkára biztatta. Nem rajta múlott, hogy körülötte nem alakulhatott ki iskola. Szűkebb körben többször hangsúlyozta, hogy teológiai felkészültség és latin tudás nélkül alig lehet a régi irodalmat eredményesen kutatni. Márpedig azokban az években a teológiát mereven elhatárolták az egyetemtől, a latint pedig száműzték a tantervből. Így kénytelen volt doktorandusait is a lehetőségek józan figyelembe vételével a XX. századi irodalom felé irányítani, ahol a haladó gondolkodás kimutatása, a román vonatkozások hangsúlyozása elősegítette a disszertációk – akkoriban csak román nyelven zajló – megvédését. Rák okozta hosszas szenvedés után, 1986 júniusában költözött ki a házsongárdi panteonba, nem is messzire az óráin gyakran emlegetett Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós sírjától. GAAL GYÖRGY Szigeti József (Máriagyűd, 1912. május 28. – Kolozsvár, 1986. június21.) irodalomtörténész. Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 24.Erdély tájain – Évszázadok kincskeresői Kolozsváron és környékénKolozsvár környékén, kincsek nyomában Nem hiába nevezzük Kolozsvárt kincsesnek: a város és környéke nem szűkölködik a gondosan elrejtett kincsekről regélő legendás történetekben, és a meséknek hitelt adó szenvedélyes kincskeresőkben sem. A legutóbbi, akiről tudunk, a XX. század ’80-as éveiben hunyt el, úgy tudjuk, kincset nem talált, bár egész életében foglalkoztatta a dolog, annyira, hogy titkos műhelyében kincskeresőgépet fabrikált. Időnként fellángol a kincskereső kedv a kolozsváriakban, így például 1890-ben tömegesen ástak a reménykedők a város határában, a barátok kincse után kutatva. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzik Cseke Gábor 1826-os iratcsomóját, amely összegzi a témában fellelhető forrásokat, de írt a kincsekről Tavaszy Sándor és ifj. Xantus János is. Hova rejtették hát eleink a mesés drágaságokat? XVI. századi szövegeket kínálunk a rejtegetésről, későbbieket a kutakodásról. Hányatott történelmünk során kétségtelenül sor kerülhetett bizonyos kincsek elrejtésére, mely időnként lázba hozta a kolozsváriak kincskereső kedvét. Évszázadokon át kutatták a szászfenesi Leányvár alagsorát, vagy Gyöngyös Gyerőffy kincsét a Sátorhegyen. Az EKE nagyjai közül többek közt dr. Tavaszy Sándor vagy dr. Xántus János is foglalkozott a témával. Utóbbi Tündérszép tájakon című könyvében, az ötvenes évek talán utolsó varázsvesszős kincskeresőjét vallatja Szent Mihály napján barátok kincséről, a plecska-völgyi Krisán-árok hét pincéjének hét ajtójáról, a rég kidőlt „jeles” fákról... Hints Miklós alábbi közlése városunk közvetlen határába visz, érzékeltetve a kincskeresők általános hiedelmeit és babonáit. Kolozsvár kincseit általában a jezsuitákhoz – illetve elüldözésükhöz – kapcsolják, de mint látni fogjuk, más változat is van (tatárjárás). A mondák már majd’ két évszázada keringenek. Ezek iratait Cseke József gyűjtötte össze 1826-ban Kolozsvár vidéki kincsekről gyűjtőcímmel, gyakorlati céllal: meg szerette volna találni a kincset (az iratcsomó jelzete MS-790, Kolozsvári Egyetemi Könyvtár). Ezért engedélyt kér, ásatásokat végez, eredményről azonban nincs szó. A kéziratokból viszont betekintést nyerhetünk a korszak hiedelemvilágába. Még a mai ifjúsági kaladfilmek szerzői is forrásul használhatnák, csak a karbunkulus helyett energiatakarékos LED világítótestet, az álomlátás helyett fémdetektort kell alkalmazniuk. Jelentős a monda nevelő hatása is: a megtalált kincset csakis közhasznú célra lehet felhasználni. Ebből az íratcsomóból közlünk néhány részletet, kiemelve az irat címét. Ruina. „Anno 1772 midőn kaptuk azon kegyetlen Udvari Decretumot, hogy minket evacualtatnak (az jesuitákat) tehát kéntelenitettünk a mi jobb vagyonainkat az az ami arany és Ezüst és drágább köveinket az mü kezünk alá jutott Dominiumban (mely Kolos Monostor neveztetik) lévő Bükk nevezetü erdőben azaz Ruinaknak, a melyet Anno IIII Benedik laktak és ahoz tartozandó Tárházaiban el rejteni mind ezen kintsekkel együtt a mik a Tárházban és Bányákban voltak. – (utasítás a lelőhely megtalálására) ...Ennek végiben közböl egy mezei rosa fácska vagyon és ezek között meg kapod az ajtoját 10 ölnyire lefelé, a mely zárva vagyon egy kis lakattal, üsd meg és magától fel pattan. Menj le ezen omladozott kripta grádicsin, ennek az utolsó lépcsőjére vigyázz, mert ez egy kő láda melyben vagyon a kripta ajtajának Kolcsa, nyisd meg és menny be bátorsággal mert elég nagy világosság vagyon benne. Egyenesen menvén meg látsz egy koporsót, két oroszlán álván mellette. Üsd meg ennek lábánál fekvő kis vas rudat, azonnal meg nyilik azon koporsó vas fedele és benne találhatod a Bánya vas ajtajának és lakattyainak Kultsait – a Kriptának más oldalán meg látsz két kőből ki metszett Barátokat a mellettek fekvő két állatokkal, de meg ne ijedj ezeknek nagyon rút formájuktól, egy ajtó vagyon közöttük, mely Tégedet a Bányába és Kintses Tár házba vezet, melyhez azon Koporsókban fekvő Kultsok tartoznak. (...) következendőket fel találja: Jobb oldalra egy mélységben levő pintzét, bal oldalra egy nagy Szobát és egyenesen szembe egy kis Kápolnát, a melyben sok Papoknak képeit egész életben látni fogod az Oltár előtt és oldal felől egy ládát fogsz látni az Oltáron, a mely egészen ezüst. Vigyázattal lépjél oda, a mely láda előtted magától fel nyilván, teli vagyon írásokkal, amelyekből mindeneket, amik tsak müvelünk történtek, történnek és Világ végéig történni fognak. (…) Gyertya világ pedig teljességgel nem kell, mert egy Karbunkulus világositja az egész rejteket – azon írások meg fognak téged tanitani, mit tselekedj és mit kövess el (...) esküdjél meg az igaz Istenre hogy ezen Kintset valami el romlott Klastromnak épittésére, betegek, Özvegyek, Árvák, házi Szegények és nevezetesen pedig a Fejedelem számára fel ajánlod, a te élelmedre, a mennyi magadnak és késő maradékidnak számodra elegendő fog lenni (…) Záradék: Mind ezeket 1588 ban, midön már az Arianusok és Kalvinisták üldözése, erőszakos mukája annyira erősedett, hogy Erdélybe maradásunkhoz reménségünket el vesztettük, akkor tsináltuk bé és irtuk meg ezeket. Min Prov, Steph Arator, Math Thoman, Joan Lelesi” A K. Monostori erdőkben levő Bányák rende. „Amint a Sz Aloyz kuttyát meg találod menny fel a martra és 24 geographiai lépést lépj, ály meg, nézz széllyel, meg látsz egy sűrű berket és ott köveket látsz sokat, béhányva fa és kő mohával elesleg földdel, ha ezt kibontod reá akadsz a pintze szájára. Keresd a szellőző jukat kétfelöl a föld szélén. A második vagyon délre azon megirt völgyön, tarts mindenkor jobb kéz felé és találsz ott árkokat – a jobb kézen valón menj fel éppen a végire, a végin nézz bal kéz felé és látsz egy kevés vizet szivárogni és ott vagyon egy nagy Bányának a Szájja bé csinálva és abban vagynak oldaloslag Pintzék kincsel meg rakva a Szellőző Lyukai pedig felyül vagynak.” (Hasonlóképpen leírja a 3., 4. és 5. bejáratot is, de a vállakozóbb kedvűek elindulhatnak kincset keresni ennyivel is.) Nints a földön maradandó semmi (Copia) „Tudtára légyen minden Embereknek hogy 1579-ik esztendőben Bátori István és Bátori Kristoff által adván birtokunkba a Kolos Monostori dominiumot, azt meg vizsgáltuk meg tanálván a Benediktusok klastroma omladékát. Egy klastromi protokollum ut mutatoja szerint meg tanáltuk a kriptát melynek egyik oldalába koporsók, másik oldalába egy nagy Kápolna, harmadikba egy nagy palota és ebből más oldal kamrák vagynak tele rész szerént vert aranyakkal és ezüst pénzekkel rész szerint rudakba aranyokkal és ezüsttel, minden más drágaságokkal.” Anno 1826 die 23 Apr.: Álom látás. „Asszonypatakban a Papfalvi határ szélben a mely föld omlás vagyon a halmokon felyül a patak mellett járván ott találtam egy dárdával és nyíllal, vas pánczélba és sisakba öltözött Vitéz Embert, nyakába volt kerekitve négy águ drót korbács és csattos keskeny szíjjal, meg állitván engemet azt mondja: hallod-é barátom akárki légy tudd meg hogy itten a tatárok egy nagy pintzét töltöttek meg sok kintsel, melyet ki tsikartak a magyaroktól azért, hogy negyedik Béla Magyar Király leányát Battus tatár Herczegtől (...) Én voltam egyik Vezér kérő követ Béla Királyhoz, (...) nem vihettük el a temérdek kintset, hanem ide zártuk be. Ezt így beszélvén eltünt előttem én is fel ébredvén le írtam 23 Apr 1826.” Megjegyzendő, hogy a kincskereséshez voltak úgynevezett alkalmas „áldott” napok, órák (pl. éjfél). Talán jelentősége van annak is, hogy az álomlátás Szent György nap előestéjén történt. Legendák motívumai Az elrejtett kincs több nép mondavilágában megjelenik, és a történetek érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak. Azonos a kincs rejtekhelye, a kincskereső kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, bizonyos követelményeket kell teljesítenie, sokszor rémítő állatokkal szembesül, nem ismeretlen az állat- vagy emberáldozat motívuma sem, és a telhetetlenség szinte mindig a kincskereső sikertelenségét okozza. Az átok is végigkíséri a kincskeresőt küldetésében, hiszen méltatlanul áhítozik arra, ami nem az övé, ezért baleset érheti vagy akár életével fizethet vakmerőségéért. Ifj. Xantus János így ír erről Tündérszép tájainkon című, 1962-es kiadású kötetében: „Ha a kincskeresésre vonatkozó néphagyományokat szemügyre vesszük s az összehasonlító néprajz szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor bámulattal fogjuk látni, mennyire megegyeznek ezek- nem csak főbb mese motívumaikban, de gyakran részleteikben is. A kincs rendszerint szikla tövén, várromok falában, barlangok mélyén rejtőzik. A megtaláló kemény próbáknak vettetik alá: egész idő alatt, míg a kincs után kutat, nem szabad megszólalnia, egyedül, társtalanul s üres gyomorral kell munkáját végeznie. Sokszor ijesztő vadállatokkal kerül szembe. Lám mit is ír Varga Pál, kolozsvári polgár 1716-ban kelt kincskereső végrendelete a Hidegszamos mentén lévő rejtett drágaságokról: „látánk ottan (ti. a sziklában) egy ajtó formára váló jukat. …bemenénk. Belől nagy tágasság van, kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala s mind a hárman ottan elrémülénk. Elébb menvén, látánk két oroszlánt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drágakövekből” Így ír a cigányhavasi kincsek mesebeli őrizőiről. A kincses mondákban az állat, sőt az emberáldozat motívumai is megtalálhatók. Nem ritkán tanító célzatuk is van, hiszen a kincskereső telhetetlensége rendszerint a kincs elvesztéséhez vezet.” HINTS MIKLÓS Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagytaBeszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval – Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2014. január 31.Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi FüzetekA két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli. Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt. A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását. Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről. Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában. Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát. Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség. A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.” Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.” A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik. Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.” A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit. A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel. Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi. Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál. Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette. Máriás József Művelődés (Kolozsvár) 2016. február 15.Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsánEmlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát. Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek. Néhány izgalmas elméleti kérdés Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862) Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével. Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár. Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat. Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan. Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók . Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk. A 111 év üzenete Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott). Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben. Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt. A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett. A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk. Férfibarátságok üzenete Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is). Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg). Kollégium, teológia, egyetem Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila. Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban. A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is. Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről. Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg. A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár. Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására. Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó. A TÁR családi vonatkozásai Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó. Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához. A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek 1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult. 1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért: 1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat; 2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel; 3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni; 4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is; 5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna. Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen. Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a https://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél. Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna. Összegzés és végszavak Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő. Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon. Szabó T. (E.) Attila A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár) 2016. július 13.Tanár Úr, a fésűssegédTúl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni… Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni… Genitivus singularis „Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.” Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!” A platnitól a kraccerig Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.” „Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.” Cukrászinasi kitérő Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.” A gálosházi barlang felfedezője Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.” Tárkányi tanítóskodás A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!” Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést. „Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.” (A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.) „Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.” A bolygatott Bolyaiban „1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.” * Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt… (Folytatjuk) erdelyiriport.ro 2016. július 17.A Helikoni Leszármazottak TalálkozójaA Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak. Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták. Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert. Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. július 19.Református nagyhét Nagyenyeden 90 évvel ezelőttA Magyar Református Egység Napjának megünneplésére került sor nemrég Kolozsváron. Nos, ennek, valamint 500 éves református örökségünk jegyében emlékezünk azon református eseményre is, amely 90 évvel ezelőtt Nagyenyeden zajlott le, abban a vártemplomban, ahol 1564-ben mondták ki az erdélyi református egyház megalakulását. A vártemplom 1848-ig az Erdélyi Református Egyházkerületnek is székhelye volt, fejedelmi kollégiuma pedig 1896-ig az erdélyi református lelkipásztorok képzését biztosította egyházaink számára. A megváltozott történelmi keretben 1941–1945 között ismételten a kollégium képezte Dél-Erdély református papjait, és több mint 200 éven át – 1716–1929 között – Alsó-Fehér vármegye székhelye is szintén e városban kapott helyet. 90 évvel ezelőtt, 1926. szeptember 7. és 12. között Nagyenyedre gyülekeztek Erdély református lelkipásztorai, hogy a Református Nagyhét keretében értékeljék az egyház legfontosabb, legidőszerűbb feladatait, teendőit, társadalmi problémáit, a kálvinizmus világformáló erejét, a korabeli szociális gondok feltárását és orvoslását, az egyház pillanatnyi helyzetét és jövőképét, feladatait, erőforrásait, szervezeti felépítését stb. Az esemény kapcsán az Enyedi Újság című helyi lap 1926. szeptember 12-i számának bevezető soraiban ez olvasható: „Az erdélyi reformátusok nagyhetén a napi konferenciák s az esténként tartott előadássorozatok rendjén a Calvinizmus olyan világformáló erejéről szereztünk tudomást, amely felett eddig nagyon kevesen gondolkoztak. Egészen új dolog volt, legalább is a laikus közönség előtt. De, ha átéltük és átéreztük az elhangzott érveket, az elhangzott beszédeket, egészen új beállítását láttuk az eddigi, megszokott világnézetnek, olyat, mely egyáltalán nem áll ellentétben a tanultakkal, sőt kiegészíti egészségesen azokat. Nagy problémák, a jelen idők legsúlyosabb társadalmi bajainak feltárása, orvoslása fölötti tanácskozások szerepeltek a nagyhét programján. Emelkedett, magas nívójú, széles ívelésű gondolatok foglalkoztatták az egyházi férfiak elméjét. Olyan koncepciók kontúrjai bontakoztak ki, amelyek fölött érdemes gondolkozni, szükséges dolog tűnődni, mert a jelenkor legégetőbb szociális kérdéseit érintik. A súlyos elgondolásokat minden nap apróbb szórakozások tarkították. Művészi ének és zeneszámok szerencsésen váltották fel a tanácskozásokat, úgyhogy az elmúlt hét nagy lelkiépülést jelentett résztvevőknek, közönségnek egyaránt”. A mintegy 250 lelkipásztor, élükön Makkai Sándor püspökkel, szeptember 7-én érkezett meg Nagyenyedre s még aznap imaórára gyűltek össze a kollégium dísztermében, ahol Makkai püspök imádkozott. A tulajdonképpeni előadások, konferenciák s egyéb műsorok a következő napon, szerdán vették kezdetüket, amelyek reggelente ima- és bibliaórákkal indultak. A továbbiakban az előadások keretében Maksay Albert Kolozsvári teológiai tanár: A halhatatlanság gondolata a Szentírásban címmel értekezett, Nagy Géza magyarbikali lelkész, teológiai magántanár: Nagy erdélyi kálvinistákról (I. Rákóczi György, Medgyesi Pál, Bod Péter stb.) tartott előadást, A Kijelentésről és a hitről dr. Tavaszy Sándor teológiai igazgató értekezett, dr. Imre Lajos teológiai tanár pedig 4 előadásban Az ifjúsági munka módszereit ismertette. A délutáni órákban a lelkészi kurzusok keretében bevezető előadásokat tartott Imre Lajos A szolgálat és áldozatkészség lelkének felébresztése a gyülekezetekben címmel, Végh Árpád egrespataki lelkész A lelkészek közötti testvéri viszony erősítésének szükségességéről és lehetőségeiről, Hegyi András körtvélyfájai lelkész Hogyan kapcsoljuk iskoláinkat egyházunk munkájához, Pilder Mária egyházkerületi missziói titkárnő pedig A külmisszió kérdésének fontosságáról beszélt. GYŐRFI DÉNES Szabadság (Kolozsvár) 2016. szeptember 26.Tanulmányi nap és hálaadás MarosvécsenA Vécsi Szövetség megalakulásának 95. évfordulója alkalmából, szeptember 28-án tanulmányi napot szerveznek Marosvécsen. A Vécsi Szövetséget 1921. augusztus 9-14. között Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Csíky István és további hat református lelkész alapította. A szövetség tagjai a "legkülönbözőbb vérmérsékletű és legváltozatosabban eltérő theologiájú" lelkészek voltak, akik "ugyanazon szent célért és eszményért" (Révész Imre) fogtak össze, és a Trianont követő idők egyházának lelki, missziói megújítására törekedtek. A tagok teológiai igényességre törekedtek, keresték az egyházi problémák megoldásához vezető utat, nagy hangsúlyt fektettek a belmisszióra (IKE, Nőszövetség), a presbiterképzésre, konferenciák tartására, valamint a szórványgondozásra és az evangéliumi szellemű egyházlátásra. A tanulmányi nap 10.30 órakor áhítattal kezdődik, majd 11 órakor dr. Kolumbán Vilmos József teológiai tanár Belmissziói szövetségek az erdélyi református egyházban címmel tart előadást, ezt követően bemutatják a Szólj, uram, mert hallja a te szolgád című, a Görgényi Református Egyházmegye lelkipásztorai által írt prédikációs kötetet. A Vécsi Szövetség megalakulásáról, elveiről és jelentőségéről ft. dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke tart előadást. Ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke a szövetség elveinek, szolgálatának mai lehetőségeiről és korlátairól értekezik. A visszaszolgáltatott református iskola udvarán délután fél 4 órától hálaadó áhítatot tartanak. Az iskolaépületet Kós Károly tervezte, az egyház azon a telken építette fel, amelyet br. Kemény János adományozott. Az iskolát az 1930-as helikoni találkozó alkalmával Makkai Sándor püspök avatta fel, 1948-ban államosították. A 2011-ben visszaszolgáltatott épületet Kató Béla és Fekete Károly püspökök áldják meg. Jóllehet az iskolát visszaszolgáltatták, a telekért pereskedni kellett. Idén májusban a Legfelsőbb Bíróság kimondta az ítéletet: a korábban visszaszolgáltatott iskolaépületen kívül az udvar és a kert is visszakerül a Marosvécsi Református Egyházközség tulajdonába. Az ügyet a Magos&Magos ügyvédi iroda képviselte, Magos Méta és Magos Szilárd ügyvédek rendkívüli szakmai tudásukkal, emberi hozzáállásukkal vitték sikerre az ügyet – tájékoztatott Benkő Mihály marosvécsi lelkipásztor. (mezey) Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-30 | 31-35
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
